Max Jacob
Haláltusa

Uram, lankadok, a lelkem reménytelen,
Bukott sorsom súlyos hordóként görgetem
Mert hiába  vártam végem félig-holtan,
Közbenjárómnak a Sátánt választottam.

Nyeglén összetöröm ősi címeremet,
Zavart szemem éjjel a holtakra mered.
Koponyám döngeti a pokol kőfalát,
Ágyam derékalja hasító vasszilánk.

És álmomban néha egy véres szigeten
Gyilkos tőr jelöli a családi nevem,
Bőröm és tagjaim kígyóktól borzadnak,
Miket torz ördögök a keblembe raknak.

Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek (Magyar)

Hát hazajöttél, hát haza, hát,
kivilágíthatnánk a kupolát,
de tegnap, tegnap leeresztett,
beállt egyszerű mennyezetnek,
nagyon nagyon fáradt vagyok ma,
verset szöszöltem fogvacogva,
kabátom sem, pokrócom sem plakát,
ki semmi sem dobol, csak a vers, csak a vers,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz,
hát hazajöttél, hát haza, hát,
láthattad szonettek fürdőző csapatát,
mind strandra ment, én csak tudom,
elbabráltam fürdősapkáikon,
míg málé ottavák és méla tercinák
csak rágcsálták a főtt kukoricát,
láthattad őket, tőlem mentek el,
azt fütyörészték, hogy rímelni kell,
bár úgy csörtettek, mint a csorda,
mindent össze enjambement-ozva,
nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság
az asztalom, papírom (s a világ?)
hát hazajöttél, hát haza, hát,
kicsomagolsz húsz deka hideg vacsorát,
alágyújtasz a tegnapi teának,
a plafon szépen visszapúposodik kupolának,
és a csúcsában kerek égre lelsz,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.

Hangszerszóló

nem a fenyő
    szétfutó gyökérben nincs erő
    kapaszkadik félelem hajtja
    nedvét mókusos ágbegyekbe
    félelem növeszti s óvja
nem a fenyő
    gyantaháton eljátszik a szitázó nap
    káprázat-sötét barlang-sírású
    bakafegyelemben korhadó karácsonyfás
    szivárványos megcsal az első széllel
nem a fenyő
    s nem a magányos nincs is olyan
    nincs árva-fuvolás zenekar
    a fenyő egymaga belehal belehal
nem a fenyő
inkább a tögy a jegenye az akác

és akkor árva fuvola állt ki
s zengett rezgett az eljövő fákról
a kapaszkodókról
a félelemre növőkről
a bakásan fegyeimezettekről
szelekbe vetődőkről

Jacques Prévert
Halott levelek

Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok hol falevél -
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.